Ön most itt van:

A levágott nyelvű veréb

Élt egyszer szép Nipponországban, annak is egy falucskájában, egy jó öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is a gondját, szeretgette, ápolgatta.

Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt, meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol a mindennapi tanyája volt.

Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak meg­hall­ja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg, hogy meglátogassa az ottho­nában. Ott lakott volt családostul, több verebed-magával.

Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat. Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:

– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a könnyebb kosárka is.

Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag vele hazafelé, ki az erdőből, be a fa­lucs­ká­jába. Amint hazaért az öreg, veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte belekáprázott a szeme.

Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.

– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg embertől.

Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele, és hogy mennyi­re szánja-bánja a tettét.

Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik, tőle is kérdezik a verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:

– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.

Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.

Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: