Hegyek ormán fényesedik, Ujholdacska megszületik. Lent a földön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje, szárnya sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.
Holdacska elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a nyomukba.
Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor, kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek éledeznek, álmaikból ébredeznek.
– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik szürkeszárnyú.
– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik sötétképű.
Holdacska már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.
– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová késtek? Mindj itthagylak benneteket.
– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te soványságod, éhenkórász sápadtságod?
Sarlócska elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől félő ellenfélnek:
– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.
Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.
– Az Ujhold csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen.
– Vagy ki tudja, – mondja a Hold.
– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a denevér.
– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a Holdacska.
– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke gúnyolódva.
– Nem addig a! – szól az Ujhold makacskodva. – Ha valóra válik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?
Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.
– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.
– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a Hold az ég felé, hóval fedett hegyek megé.
Arra sétált Esthajnalka, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:
– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.
– Miért? – kérdik megütődve.
– Nem Ujholddal beszéltetek?
– Annak tettünk ígéretet.
– Holdnak lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk Esthajnalka.
Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.
Másnap este lesve-lesték, hogy Sarlócskát megnézhessék; ám egy felleg nagysietve Ujholdacskát el-befedte.
– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja büszkén egy denevér.
– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy másik ostobácska.
Harmadnapra újfent lesik, hogy Sarlócska megjelenik; ám felleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra gömbölyödik.
– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.
Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.
Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.
Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben ezüstösen hullámoznak.
– Nipponország napos kertje, – szól az egyik denevérke.
– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.
– Napistenke jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít fényessége.
– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.
S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre, csodás égi fényességre, hangját hallják Holdacskának, minapesti Sarlócskának:
– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi vétketekért?
Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.
A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a Sarlócskát, harmadnapos Ujholdacskát.
– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az Ujholdacska, harmadnapos kis Sarlócska. Én vagyok ám a vesszőcske, én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?
Szigorú lett a Hold képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak, Holdistennek meghódolnak.
