Ön most itt van:

A hold és a denevérek

Hegyek ormán fényesedik, Ujholdacska megszületik. Lent a földön, dombok alján, szikla­falak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szür­kécske, feje, szárnya sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.

Holdacska elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a nyomukba.

Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor, kongnak-bongnak a haran­gok, kigyulladnak a lámpások, denevérek éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik szürkeszárnyú.

– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik sötétképű.

Holdacska már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.

– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová késtek? Mindj itthagylak benneteket.

– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Sarlócska elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől félő ellenfélnek:

– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.

Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.

– Az Ujhold csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen.

– Vagy ki tudja, – mondja a Hold.

– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a denevér.

– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a Holdacska.

– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke gúnyolódva.

– Nem addig a! – szól az Ujhold makacskodva. – Ha valóra válik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?

Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.

– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.

– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a Hold az ég felé, hóval fedett hegyek megé.

Arra sétált Esthajnalka, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:

– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.

– Miért? – kérdik megütődve.

– Nem Ujholddal beszéltetek?

– Annak tettünk ígéretet.

Holdnak lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk Esthajnalka.

Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.

Másnap este lesve-lesték, hogy Sarlócskát megnézhessék; ám egy felleg nagysietve Uj­holdacskát el-befedte.

– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja büszkén egy denevér.

– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy másik ostobácska.

Harmadnapra újfent lesik, hogy Sarlócska megjelenik; ám felleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra gömbölyödik.

– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.

Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.

Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Dene­vé­rek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.

Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy gömbölyűcske, fel­csillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben ezüstösen hullámoznak.

Nipponország napos kertje, – szól az egyik denevérke.

– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.

Napistenke jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít fényessége.

– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.

S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre, csodás égi fényességre, hangját hallják Holdacskának, minapesti Sarlócskának:

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi vétketekért?

Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.

A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a Sarlócskát, harmadnapos Ujholdacskát.

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az Ujholdacska, harmad­napos kis Sarlócska. Én vagyok ám a vesszőcske, én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?

Szigorú lett a Hold képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék megremegnek, bocsánatért esde­kelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak, Hold­isten­nek meghódolnak.

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: