Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a Nagyszarvú volt közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.
Sétára indul egy nap a Nagyszarvú, utána a pajtásai a többi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos volt egy kissé a Nagyszarvú és egy-két pohár nem a világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.
– Hej cimborák, – kurjantja el magát a Nagyszarvú, – az ég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.
Azzal talpraugrik a Nagyszarvú és illegeti magát a tánchoz.
– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk hozzá.
Táncra perdül a Nagyszarvú s énekel is hozzávalót; veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:
– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!
Úgy belemelegedett a Nagyszarvú és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:
– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!
Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a Nagyszarvút, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.
– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.
Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell neki.
– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.
– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen együgyű, akár el is hiszi.
– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom védelme alá.
Szarvatlan lett a Nagyszarvú és olyan mély volt az alvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.
Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.
– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.
– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának, ágas-bogas agancsának.
– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.
Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti emettől is amattól is:
– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?
Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:
– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?
– Ott én, – feleli neki az egyik.
– Nem láttad a szarvaimat?
– Láttam bíz én.
– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre vannak?
– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. – Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt hozzánk szarvasokhoz:
– Nagyszarvú nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.
– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a volt cimborái.
Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt adott a szarvasok szavainak.
– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell helyt keresnem.
Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:
– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.
Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca. Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:
– Mifajta vagy voltaképpen?
Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.
– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.
– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.
– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.
– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.
– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.
– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.
– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.
Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:
– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?
– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.
– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.
– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.
– Hogyha nincsen, majd adunk mink.
– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.
Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.
– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek: nyi-hi-hin, nyi-hi-hin.
– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.
– Hi-hi-hin, hi-hi-hin, – próbálja a szarvas a nyerítést.
– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – nyi-hi-hin, nyi-hi-hin.
Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: pi-pi-hin, pi-pi-hin.
– Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a sok ló.
– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? – faggatják az új pajtások.
– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.
Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy gyí te fakó.
Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.
– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.
– Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson.
Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.
Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből imádkozik.
– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.
Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a Nagyszarvút.
– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett s fohászkodik istenéhez.
Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a szarvas mellé.
– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.
Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.
Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ csúfjára való.
