Ön most itt van:

A csodaforrás

Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja volt a mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett. Domboldalon volt az erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit döntögetni. Sokat dolgozott, sokat fáradozott, mégis csak szegénynek maradt szegény feje. Alighogy jutott valami az öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a legénynek a szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete, egy halála, azt is nekik szánta.

Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis beérte vele. Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy megörült, csakhogy a fia kedvét ne rontsa.

Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott a rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb sok semminek.

– Hacsak egy kis szake-borom lenne, – szokta volt mondogatni – hogy felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg teától.

Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a sok munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is kóstolgatták. Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.

Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna, csak meglenne a láttatja.

– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan szedjem elő azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az öreg szülém és amikor úgy megszolgálna az egészsé­gének.

Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat, egyszerre csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre tett-vett, itt döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát. Pedig ime, hogy hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a hang után indul, és mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban bugyog, annál erősebben csobog.

Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a kristály; színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl és tenyerével merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el nem dűl nagy ámultában. Forrás vize szake-ital, testüdítő, felfrissítő.

Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és úgy örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint belőle az öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol az italt nézi; be nagy az öröme, hát a boldogsága.

Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is, megkínálják borral és elmondják neki a csodaital titkát. Házról-házra szalad a jó hír és ahány embere a falunak, mind az öregékhez siet; amíg tart az italban, minddel kóstoltatják. De im, hogy kiürült a kobak, hát csak bele­szagolgatnak és nagyokat néznek egymásra.

Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, hogy friss erővel lásson a munkához. Kobakot is visz magával, kissé nagyobbacskát, hogy meglegyen majd estére a nagy öröm. Odaér az erdőbe és amint közelében a forrásnak, hát uramfia, ott sürgölődik egy pár falubéli. Kinek veder a kezében, kinek korsó, kinek meg kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a forrásból.

Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy kissé.

Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne kelljen őelőtte restelkedniök.

Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor elmosolyogja magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már egymás előtt. El is nevette magát valamennyi.

– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg egy ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk visszafelé.

– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk az ital.

Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó, be jó lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak mereszti a szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy harmadikat is hörpint.

– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más. Csúffá tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó, – kiáltja – annak lássuk el a dolgát. Ő találta ki a forrást, fürösszük hát meg benne.

Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan tartotta őket szemmel.

Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel éltek volna, sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak belé. Víz volt biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt szake. Lógott is az orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy szó nem sok, annyit se szóltak egymáshoz, de még azt is lassan mondták.

Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.

– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most ébredtem valóra. Álom lett hát volna az egész?

Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog előtte.

– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját, telemeríti és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb szake-ital, akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás, ahányszor csak merített belőle.

Szake-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett, mindenki más vizet látott, nem szaket, de vizet ivott.

Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a mikádó is meghallotta egy nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval megjutalmazza, hogy apját, anyját úgy gondozta.

Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind elmegy a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben boldogulni.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: