Ön most itt van:

A boszorkánypók

Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg többé a napot.

Mindig akadt egy-két szamuráj, meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora nem.

Egy szép napon megint megjelenik egy szamuráj, hogy ha addig él is, bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.

Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:

– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.

Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az oltár elé, ahol a Buddha képe volt kifaragva és leguggol a földre, a poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem hallott.

Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy szörnyeteg pattan eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy hitokuszáj: embert érzek.

Meg se moccant a szamuráj, úgy ült a helyén, mintha odacövekelték volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az imént.

Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg előtte. Szemiszen (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az ilyesmi. Gondolta is a szamuráj, hogy a fele se tréfa ennek a játéknak.

Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a szamurájra és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.

– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen szól ez a szemiszen? Megpróbálkozhatnál vele te is.

És már nyujtja is a muzsikáját a szamurájnak, hogy vegye a kezébe és játsszék egyet rajta.

Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.

Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló lett abból a szemiszenből, és olyan förtelmes egy pók abból a boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne van a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.

Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy moccanni se tudott benne.

A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.

Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba és ott találják a szamurájt, még mindig vergődik a hálóban. Csak üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.

Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból, hogy mind hátratántorodnak tőle.

Csak a szamuráj nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.

Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még erősebben, meg is gyara­podott az okossága még többszörösebben.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: