A bagolyisten dala – Ainu dalok (12/14)

ainu1

Ainu dalok Chiri Yukie gyűjtéséből
A magyar változat készítője Müller Márta
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: The Song The Owl God Sang, fordító Benjamin Peterson
Müller Márta
Copyright: © 2015 Müller Márta
Minden jog fenntartva

 

A mocsári démon dala

The Song The Marsh Demon Sang

Ebben a küzdelemben Okikirmuit Apehuchi, a tűz
és a szívek istennője segíti

Harit Kunna
Egy nap, mikor csodaszép volt az idő,
Előbújtam szemeimmel és számmal
A mocsárból, és a part felől
Emberi hangokat hallottam.
Két fiatalembert láttam közeledni,
Az egyikük olyan volt, mint egy hős,
Gyönyörű, mint egy isten,
De mögötte a másik ellenszenves,
Egészségtelen arcú.
Beszélgettek, miközben mentek,
Mikor éppen elhaladtak a mocsaram széle mellett
és
Pont előttem álltak,
A kellemetlen kinézetű megállt és befogta az orrát.

„Micsoda bűz! Milyen egy bűzlő mocsár,
Ami mellett itt megyünk! Milyen mocskos, büdös!
Mitől van ilyen rémes szaga?”
Ezeket mondotta.

Ahogy ezt hallottam, nagyon felmérgesedtem.
Felemelkedtem a sárból.
Ahol kiemelkedtem, szakadt a talaj,
Szétszakadt a föld.
Csápjaimmal sújtottam feléjük,

De az elöl álló időben észrevett,
Megfordult, oly gyorsan mint egy hal csúszik el,
És messzire tűnt.
De a másik késlekedett pár másodpercet,
Elkaptam, és lenyeltem a fejét.

Követtem az első embert,
Amihez minden sejtem erejére szükségem volt.
Végül megérkeztünk egy emberi faluba, egy
nagyba.
Ott hirtelen Tűz Nagyanyó jött felém,
Apehuchi, a szívek istennője hat vörös ruhában,
Szárnyakkal összekötve. Egy vörös botot lóbált
felém, mondván:

„Micsoda dolog ez! Hogy jössz te ahhoz,
Hogy betolakodsz egy faluba? Kifelé! Kifelé!”

Meglóbálta vörös fém rúdját, és megütött vele
engem,
Lángok csaptak ki belőle,
És rám hulltak, mintha eső lenne.
De nem törődtem vele.
Összecsapkodván csápjaim folytattam a
vadászatot,
Üldöztem az embert körbe-körbe a faluban.
Ahol futottam,
Ott remegett a föld,
Szétszakadt a föld.
A faluban nagy lett a felfordulás,
A férfiak húzták, tartották az asszonyaikat, a
gyerekeiket,

Az emberek kétségbeesett kiáltása hallatszott
mindenütt.
Futottak a felőrlődés elől,
Mint mikor a víz kifut.
De én nem törődtem velük.
Villámot csapva tört felém
Az öreg tűzistennő megint,
Rettenetes lángok csaptak fel körülöttem,
Közben az ember, akit üldöztem,
Beszaladt egy házba, majd megint
kiszaladt belőle. Mikor ránéztem, megláttam,
Hogy egy kis fanyilat tett a fa íjába, és rámszegezte,
Amin csak nevettem magamban:
„Ezzel a csöpp kis nyíllal hogyan akar ártani
nekem?”
Gondoltam, és csápjaim összecsapva
Le akartam nyelni a fejét,
Mikor a nyila eltalálta a torkomat.

Ettől a ponttól kezdve
Nem emlékszem semmire.
Mikor visszanyertem az eszméletem,
Egy hatalmas sárkány két füle között találtam
magam.
A falubeliek összegyűltek, és az, akit üldöztem,
Hangos hangon utasításokat adott,
Hogy feldarabolják a testemet
És elszállítsák a darabokat.
Hogy hamuvá égessék őket
És szétszórják a hamut a hegy sziklái között.
Ekkor döbbentem csak rá,
Hogy akit üldöztem,
Nem volt közönséges fiatalember,

Hanem Okikirmui maga, az istenhez hasonlító hős.
Mivel egy rettenetes, rosszakaratú isten, egy
démon,
Aki én voltam,
Egy emberi falu közelében mozgott,
Ezért Okikirmui, segíteni akarva a falunak, az
embereknek,
Csapdába csalt, hogy kövessem őt, és
Megölt apró nyilával.
A rosszkinézetű ember, akiről azt hittem, ember,
Okikirmui széklete volt, miből emberi alakot formált,
S hozzám vezetett.
Mivel rossz lélek voltam,
A Pokol szörnyűséges birodalmába kerültem,
És így most nincs veszély az emberek világában.
Bár rettenetes démon voltam,
Egy ember bátorsága elég volt, hogy legyőzzön,
Értelmetlen, szörnyű halált haltam.

Így beszélt a mocsári démon.

 


Ajánlott bejegyzések