Gróf Benyovszky Móric élete és Kalandjai 4/13

BENYOVSZKY MÓRIC
A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA
RADÓ VILMOS
Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.
Mikor a többi elment, Benyovszky, Krusztiev s a pap azon kezdtek tanakodni, hogy mit csináljon majd a gróf, ha Nilovné sürgetni fogja egybekelését Afanázia leányával, ami most, hogy Benyovszky szabaddá lett, igen valószínűnek látszott. A grófnak igen rosszul esett, hogy kénytelen volt alakoskodni és azt a szeretetreméltó, jólelkű leányt áltatni, aki őbenne feltétlenül bízott. De mit volt mit tennie? Neki otthon Magyarországon szeretett neje volt s azonkívül szent esküvel fogadta, hogy életét a maga és társai szabadságának szenteli. Abban állapodtak tehát meg, hogy amennyire lehet, halasztani fogja Benyovszky a dolgot, hogy időt nyerhessenek.
Másnap tíz órakor Csudejkin titkár a kancelláriába kérette Benyovszkyt. Ez befogatott szép szánjába s elment társai kíséretében. A titkár bevezette Benyovszkyt a tanácsterembe, ahol a kormányzó mint elnök, a kancellár, a hetman s még más tizenhat úr félkörben ültek. Nilov úr hosszú beszédet mondott. Dícsérte Benyovszky sorsát, mely őt ily méltányos és igazságos emberek közé vezette; kiemelte az orosz kormány jóságát és törvényei jelességét és egekig magasztalta a császárné nemes voltát. Erre aztán a kancellár felolvasta a felszabadító okmányt, amelyet annak rendje és módja szerint kiállítottak és mint törvényt kihirdettek.
Amint ezt az okiratot felolvasták, a kormányzó Benyovszkyt magához hívta, tükröt tartott eléje s azt parancsolta, hogy csókolja meg. Erre megölelte előbb a kormányzó s utána mind a jelen voltak. E ceremónia végeztével hat katona egy dobossal beállított a terembe, aztán a titkárral együtt megint elmentek, hogy Benyovszky felszabadulását tudtul adják az egész városnak. Benyovszky engedelmet kért a szólásra és ékes beszédben megköszönte mindazoknak a jóságát, akik az ő felszabadításán fáradoztak. Hogy ezt az egész országnak meghálálhassa, arra kérte az egybegyűlt tanácsot, jelöljenek ki Kamcsatka déli részén egy darab földet s engedjék meg, hogy ő s az ő bajtársai megmívelhessék, legelőnek berendezzék és rajta Kamcsatka lakosai számára marhát tenyésszenek. A kormányzónák igen megtetszett ez az ajánlat s a kancellár megígérte, hogy a legközelebbi gyűlés napirendjére kitűzi.
Benyovszky tiszteletére nagy társasebédet rendeztek, amelyben részt vett a város előkelősége. Ebéd közben felállott egy Kázmér nevű polgár s így szólott:
«Nem ér az semmit, ha a jó cselekedeteket csupán csak szavakkal magasztaljuk. A kormányzó, hogy ím, Benyovszky urat felszabadította, az igazság követeléseinek tett eleget. Most méltányos dolog volna az érdemet meg is jutalmazni. Én tehát azt indítványozom, hogy a város polgárai gyüjtsenek egy jókora összeget Benyovszky lakásának kellő berendezésére.»
Erre a kormányzó szólalt fel, ezt mondván: «Én magam is komolyan érdeklődöm Benyovszky sorsa iránt, s mivel leányomat akarom neki feleségül adni, az én kötelességem lakása berendezéséről gondoskodni.»
Még ugyanaz nap elfogadta a tanács a kancellárnak azt az indítványát is, melyet a Kamcsatka déli részén, Lopatkában megindítandó földmívelés érdekében tett. Eszerint megengedték Benyovszkynak, hogy a száműzöttekkel ott gyarmatot telepítsen; a száműzöttek pedig, akik Lopatkába mennek, «a száműző ítélet alól felmentetnek, mert Lopatka földje termősítésével az államnak nagy szolgálatot tesznek». Igy magyarázták ki Péter cár törvényeiből. A kormányzó megbízta a grófot, hogy hívja elé tüstént a száműzötteket, hadd írják alá az erre vonatkozó okiratot. Benyovszky futott inkább, semmint ment, egybehívta társait s velük együtt visszament a kancelláriába, ahol a kormányzó kihirdette felszabadításukat.
Másnap a szövetségesek tanácsba gyűltek s elhatározták, hogy minden intézkedést megtesznek, hogy márciusban elmehessenek Lopatkába. Ürügyül azt fogják mondani, hogy a telepedés érdekében ott mindenféle előkészületeket kell tenniök. Később aztán a kormányzótól egy hajót fognak kérni holmijuk odaszállítására. A hajót hatalmukba kerítik s rajta elhagyják ezt a nyomorult országot. E tervükhöz képest elhatározták továbbá, hogy élelmiszert gyüjtenek háromhavi tengeri útra.
Déltájban Benyovszkyt felkereste Kázmér úr, aki nagy örömmel tudatta vele, hogy a város legelőkelőbb polgárai hatezer rubelt gyüjtöttek számára, még pedig egyharmadát készpénzben, a másikat kereskedelmi cikkekben, a harmadikat pedig élelmiszerekben. Benyovszky elfogadta ezt a nagylelkű adományt s írásban fejezte ki nagy háladatosságát.
Felszabadulásuk örömére a szövetségesek nagy lakomát készültek rendezni. A kormányzó e célra átengedte a városház termét, neje pedig külön elhívatta Benyovszkyt s azt kívánta, hogy ez ünnepségen Afanázia vigye a háziasszony szerepét s hogy ez alkalommal hirdessék ki nyilvánosan leánya eljegyzését Benyovszkyval, amibe a grófnak, minthogy ez ellen semmiféle elfogadható okot nem tudott felhozni, bele kellett egyeznie. Ugy is történt.
Január 17-én elindult a kormányzó tizenkilenc szán kíséretében rég tervezett útjára. Az utazás rendezését Benyovszkyra bízta, ő végezte mellette a titkári teendőket is. Ahol csak megállapodtak, a tájon (bíró) a maga s a lakosság nevében, továbbá az ott nyomorgó száműzöttek csak tekintélyes ajándékokkal merészkedtek a szigorú kormányzó színe elé járulni.
Benyovszky a kormányzó parancsára a befolyt ajándékokat, amelyek körülbelül nyolcezer rubel értékűek voltak, elküldte Bolsereckbe, a kormányzó székvárosába. A gróf, a nagy hideg miatt nem tehetvén kirándulásokat, a kormányzó megbízásából Kamcsatka leírásán dolgozott s e munkáját csak a sakkjátékkal váltotta fel, mely a vidéken azért terjedt el annyira, mert mindenki erre a játékra veti a fejét, ki a közönséges tömegen felül akar emelkedni. Körülbelül tizenháromezer rubelre rúgott az az összeg, melyet Benyovszky nyert s amelyet a kancellárral s a hetmannal híven megosztott.
Végre február 28-án az egész utazó-társaság visszaérkezett Bolsereckbe, ahol Benyovszky elkészítette munkáját Kamcsatka földjéről és népéről s átadta a kormányzónak, aki egészen el volt tőle ragadtatva.
Március 1-én estefelé Benyovszky összehívta valamennyi társát, azt indítványozta, hogy egybe kell hívni a városon kívül levő tagokat is és szervezni megtámadás esetére a védelmet, ha tervük valahogy mégis kitudódna. Azt az ürügyet használhatják, hogy a lopatkai gyarmatügyre készülődnek. Hogy a kormányzót s a lakosságot e hitben megerősítsék, fel kell Nilov urat írásban kérni, hogy állítson nekik rendelkezésükre egy hajót, amelyen élelmiszert és szerszámokat lehessen Lopatkába szállítaniok. Ezt mind elfogadta a gyűlés s már a tagok el akartak széledni, midőn Panov szót kért s azt indítványozta, hatalmazza fel a társaság Benyovszkyt mindannak a megtételére, amit ő szükségesnek vél. Benyovszky legfölebb hadd válasszon magának segédül egypár embert. «A sokfejű tanács intézkedése – így végzé Panov az ő mondását – mindig veszedelemmel jár; akadjon csak egy fecsegő s a sírunk meg is van ásva!»
Ez okoskodás helyességét mindenki belátta s az indítványt elfogadták, csak az egy Stefanov szegült ellene. Benyovszky erre avval felelt, hogy magát Stefanovot kívánta egyik segédjéül választani. De a társaság ebbe sehogy sem akart belenyugodni. Panov, Stefanovnak atyjafia, egyenesen kijelenté, hogy Stefanovot egy csepp bizalomra sem tartja érdemesnek, sőt indítványát egyenesen azért tette, hogy Stefanovot ne kelljen minden titokba beavatni, mivel ő (Panov) nyomára jött, hogy az ő drágalátos rokona tiltott utakon jár. Benyovszky most egyenesen azt a kérdést intézte Stefanovhoz: akar-e a parancsnoknak engedelmeskedni?
Stefanov igennel felelt, de egyúttal elárasztotta Benyovszkyt sértésekkel és rágalmakkal.
«Nem a társaságot akarom én elárulni, – kiáltott – hanem ezen az úron (Benyovszkyn) akarok bosszút állani. Az ő személyétől a társaság jóléte éppen nem függ, mert akad köztünk akárhány, akik különbül tudják a társaságot vezetni, mint ő.»
Ez a merész beszéd nagy felháborodást keltett a jelenvoltakban. De Stefanov egyre indulatosabb lett s a végén Benyovszkyt kihívta párbajra. Benyovszky belátta, hogy tekintélye függ a mostani magatartásától, azért azt felelte, hogy igenis elfogadja a kihívást.
Március 2-án 8 órakor reggel együtt volt az egész társaság a megállapított helyen s azt határozta, hogy karddal vívjanak. Alig adták a fegyvert a kezükbe, Stefanov máris vad bőszültséggel nekirontott Benyovszkynak, aki azonban oly ügyesen vágta vissza ellenfele támadásait, hogy annak kardja csakhamar kettétörött. E pillanatban Benyovszky, aki nem akarta Stefanov védtelen állapotát felhasználni, visszalépett. De amaz hirtelen egy pisztolyt rántott elő és rásütötte Benyovszkyra. Szerencséjére a golyó csak a bal karját horzsolta egy kicsit.
Ez az orvtámadás kihozta Benyovszkyt a sodrából; nekirohant, noha ellenfele egy másik pisztolyt szegzett feléje, amely azonban csütörtököt mondott. Benyovszky haragjában a földhöz vágta Stefanovot s társai mind arra unszolták, hogy ölje meg azt az alávaló hitvány embert. De Benyovszky megvetéssel fordult el tőle, átadta társainak, de arra kérte őket, kegyelmezzenek életének.
Még ugyanaz nap 6 órakor este az összeesküvők újfent tanácsba gyűltek. A gyülekezet Benyovszkynak korlátlan hatalmat adott az egész szövetkezet fölött, amit ez el is fogadott s amit kölcsönösen esküvel meghiteltek. Ezután a gróf felszólította Stefanovot, adja elő, mily okokból tör az ő élete ellen. Ez nagy merészséggel bevallotta, hogy gyűlöli Benyovszkyt, hogy e gyűlölete nem csökkent amiatt, hogy megkímélte életét. E gyűlölete egyedüli forrása a szerelemféltés. Ő egész az őrjöngésig szereti Afanáziát, a kormányzó bájos leányát, Benyovszky menyasszonyát. «Ha tehát – így végzé szenvedélyes hangon beszédjét – kedves előttetek Benyovszky élete, ám ne kíméljétek az én életemet.»
Társai közül többen szemrehányásokat tettek neki, hogy mily dőre s mily alá való az ő magaviselete. Benyovszky is békéltette: hogy ő nem érez ellene semmi gyűlöletet, hogy ő nagyrabecsüli ugyan a kormányzó szeretetreméltó leányát, de esze ágában sincs nőül venni, mert hisz neki szeretett felesége van Magyarországon, a Stefanov kétségbeesése tehát nagyon idétlen.
Másnap beállított Benyovszkyhoz Panov, megköszönte a gróf jóvoltát atyjafia iránt s arra kérte, engedje meg, hogy Stefanov tiszteletét tehesse nála. Hogy Benyovszky megengedte, az meg is jelent s arra kérte, újítsa meg előtte azt a fogadását, hogy a kormányzó leányát sohasem fogja nőül venni. Benyovszky megtette. Majd meg arra kérte, engedje meg neki, hogy elvihesse magával Afanáziát, ha majd elutaznak. Benyovszky azt felelte, hogy szívesen megtesz mindent kívánsága teljesítésére, feltéve, hogy e kívánsága Afanázia hajlamával egyezik. Ez ígéret birtokában egészen megnyugtatva hagyta el Stefanov Benyovszkyt.
Március 4-én Benyovszky és a szövetségesek megszerkesztették azt a folyamodványt is, amelyben felkérik a kormányzót, hogy a Lopatkába készülőknek állítson rendelkezésükre egy hajót, amelyen holmijukat oda elvihessék.
Másnap átadták a kormányzónak a már említett kérvényt. Csakhamar megérkezett a felelet is, amelyben kijelenti Nilov úr, hogy hajót nem, hanem néhány nagyobb dereglyét igenis kapnak, amelyek szerinte a part hosszán való hajózásnál még jobb szolgálatot tesznek, mint a nagy hajó. Egyúttal elküldte a kormányzó azt az okmányt is, amellyel hivatalosan átengedi nekik Lopatka tartományát gyarmatosítás céljából. Ez a felelet megfosztotta a társaságot legszebb reményétől.
12-én tehát ülést tartottak embereink, hogy mivel ez a tervük dugába dőlt, a szökés más módjáról tanácskozzanak. Benyovszky azt indítványozta: «A Sz. Péter és Pál nevű hajó május 15-én készül elindulni a kikötőből; rajta huszonkét matróz s vagy öt-hat utas lesz. Társaink közül tízen-tizenketten szegődjenek a hajóra hajóslegényeknek. Kuznecov kereskedő pedig mint utazó váltson jegyet a hajón s vesztegesse meg a kapitányt, hogy engedjen meg egypár csomag szűcsárut titkon, éjjel a hajóra vitetni, állítólag azért, hogy ne kelljen utána vámot fizetni, igazában pedig oly okból, hogy dugárut vivén magával, a kapitány kénytelen lesz este indulni útra. Az esteli sötétben könnyű lesz csónakokon a hajóhoz közelednünk s azt hirtelen meglepnünk. A hajó tisztjeit és embereit a mi csónakainkon visszaküldjük, mi pedig útrakelünk tüstént.»
Benyovszkynak ezt a tervét egyhangulag elfogadták s megbízták Kuznecovot, járjon közben, hogy a kiszemelt tizenkét összeesküvőt fogadják fel a hajón matrózoknak. Végül a gróf előadta még azt a szándékát is, hogy előbb ő akar elutazni kevesedmagával Lopatkába olyan ürügy alatt, hogy mielőtt gyarmatos-társaival együtt útra indulna, ott mindenféle szükséges előmunkálatokat megtegyen. Ezt azért kívánta megtenni, hogy senki csak egy percig se kételkedjék abban, hogy ők igazán gyarmatot akarnak alapítani a félsziget déli csúcsán.
A gyűlés ezt is helybenhagyta s Benyovszky még aznap bejelentette a hatóságnak ezt a szándékát, amelyet nemcsak helyeseltek, hanem Nilov úr még egy rendelettel is ellátta, amely a tájonokra ráparancsolt, hogy Benyovszkyt ki-ki úgy fogadja, akár csak magát a kormányzót. Nilovné pedig gazdagon ellátta leendő vejét mindenféle élelmiszerekkel.
Március 14-én reggel útra kelt Benyovszky néhány társával négy szánon s estére Csekapka nevű helységbe értek, ahol a tájonhoz szálltak. Itt egy sámánt vagy varázslót találtak, aki a kamcsatkai nép hite szerint az ördöggel áll szövetségben s meg tudja jósolni a jövőt. Hat rubelért késznek nyilatkozott megjövendölni, mi sors vár Benyovszkyra. Levetkezett, hosszú, cserzett fókabőrből készült ruhába bujt, a fejére kétszarvú sapkát tett, az övére pedig dobot kötött. Most kiállott a szoba közepére, háromszor sarkonfordult s ezt kiáltotta: «Kutti, Kutui, Kutuchta!» Erre tarisznyájából kihúzott egy üveget, tartalmából jót húzott, mire aztán a földre vágta magát s vagy egy negyedóráig mozdulatlanul feküdt. Majd elkezdett éktelenül óbégatni és kiabálni, felugrott s verte a dobot teljes erejéből. Mozdulatai oly hevesek voltak, hogy végre görcsös rángatódzásokba esett. Már körülbelül egy óráig tartott ez az előkészület, végre leült s gyönge, rekedt hangon ezt mondá: «Te azért jöttél, hogy az én szellememtől megtudjad a te jövendő sorsodat. Ő támogatni fogja a törekvésedet, hogy megbosszúljad apáink halálát, akiknek szellemét meggyilkolták az oroszok. Kutuchta veled vagyon! Te látni fogod ellenségeidnek vérét és szerencséd leszen útjaidon. De később, ha vért ontasz s a te véred is omlik, kedvet találsz apáink szelleme előtt.» Erre mély álomba esett s a tájon elvitette egy másik jurtába (földalatti viskó).
Folytatjuk
A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik – http://mek.oszk.hu
A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]”
 


Ajánlott bejegyzések